Kerékpárral Szlovéniában

Ez egy élménybeszámoló / útinapló / helyzetjelentő blog. Lesz! Untam már a nagyobb, több napos kerékpártúráimon, hogy este, mikor egy hosszú kerékpározással, és élményekkel teli nap után tábort verünk valahol, bent a sátorban a vacsifőzés mellett még vár a papir alapú napló, a toll, sőt még egy sms-t is illik végigpötyögnöm a borzalmasan fárasztó telefonbillentyűzeten, hogy otthon tudják, élünk, és jól vagyunk. A munkahelyemen nemrég kaptunk egy nagyon fain kis telefont, egy Nokia E51-et, amely tud wifit, és 3g-t is, igaz utóbbi még nincs rajta aktiválva. Csak ámultam a kis készülék képességein, majd elgondolkodtam... Lehet, hogy ez még jó is lesz nekem valamire a telefonáláson túl? Végül jött a tett, beruháztam a készülék mellé egy összecsukható (!) kis bluetooth-os billentyűzetre, így előállt a kompakt, mobil, bárhol-bármikor használható kis irodám. Mostantól a naplóírást, és a helyzetjelentést egy füst alatt letudhatom, ráadásul így sokkal gyorsabban is tudok írni majd, mint papiron. De ami mégjobb, gyorsabban is megoszthatom! Csak találjak hotspotot, nem menekültök! :) Remélem sikerül képeket is feltölteni majd az út során, és nem csak utólag.

Kezdeném a két legbiztosabb ponttal:

2008. augusztus 9. szombat 9:00-kor felszállunk Budapest Déliben egy vonatra, és egy szombathelyi átszállással kora délután Szentgotthárdon kezdődik a kerékpártúra.

2008. augusztus 21. csütörtök 8:45-kor pedig felszáll a gépünk a Triest melletti repülőtérről. Igen, a biciklik is, nem, nem drága, a két jegy nekünk, és a kerékpároknak összesen 34e Forint volt.

Ha már itt tartunk, akikről szól a blog: Viola barátnőm, és én (Árpesz) leszünk azok, akik meghódítják Szlovénia egyes részeit, leginkább kerékpárral.

És akkor következzen, amiről a bejegyzés címe szól, az útiterv:

Szentgotthárdról az Őrség egy eldugott völgye felé indulunk, a Rábatótfalu - Alsószölnök - Békaváros - Felsőszölnök útvonalon közelítjük meg Szlovéniát, állítólag már ez a szakasz is csodaszép lesz. Felsőszölnök után egy kis 400-as hágóban átkelünk Szlovéniába, majd apró utakon elkavirnyászunk Mariborig. Ez kb. 100km, erre kicsit kevesebb időnk lesz, mint 24 óra, mert vasárnap 11:50-kor indul a vonat Mariborból Ljubiljana-ba. Az útvonal valami ilyesmi lesz:

Persze, ha nem sikerül vasárnap elérnünk a vonatot, majd megyünk hétfőn, így legalább lesz időnk megnézni Maribort is. Nem sietünk sehová.

És hogy miért nem tekerjük meg a Maribor - Ljubiljana szakaszt is? Mert hosszú, dombos, és Ljubljana után még ennél is szebb tájak fogadnak minket, ráadásul arrafelé még egyátalán nem jártunk. Ezért is nem indlunk pl. Budapestről kerékpárral. Mert a Bp - Őrség szakaszt megtehetjük bármelyik egyszerű kétnapos hétvégén is, viszont nekem a szabadságom most van. Ja, és mert Viola nem az az őrült teljesítményhajhász fajta, mint a párja, így nem is tud letekerni 100 kilométereket egy nap - és nem is akarunk: ez egy élmény-kerékpártúra lesz! :) Legalábbis én így fogom fel, Violának nyílván fizikálisan nagyobb kihívás lesz, mint nekem, de majd próbálok maximálisan segíteni Neki. Najó, és nem leszek nagyképű, azért az 1611m-es hágó biztosan nekem is kemény lesz.

De térjünk vissza az útitervhez: Ljubljana-ban várost nézünk, és couchsurfölünk, ha sikerül még az elkövetkezendő két napban találni valami jó arc host-ot, aki esetleg még a városban is megmutat nekünk ezt-azt, sőt még egy sört is elfogyasztuk közösen, közben conversation between people from different countries, very nice!

Ljubljana után tovább a Száva mentén Kranj felé, majd Bled! Itt van egy nagyon szép kis tó, rajta egy szigettel, a szigeten templommal. A közelben egy sziklás szurdok kiépített gyalogúttal, vizesésekkel, stb.. Innen, ha úgy állunk idővel, teszünk egy nap kitérőt A bohinj-tó felé, a tábort hátrahagyva Blednél. A Bohinj-tó már egészen a Júliai-Alpok szívében fekszik, körben hatalmas hegyekkel. Az egyikre lehet, hogy fel is megyünk felvonóval. (Triglav next time, ez most nem az a túra)

Bled után mégtovább a Száva völgyében, a festői Krajska Gora-ig, ahol megpihenünk, mert másnap jön a nagy hágónap! Szlovénia legmagasabb hágója az 1611m magas Vrsic nevű nyereg, melyből állítólag csodálatos kilátás nyílik a környező hegyekre. És errefelé ered a híres Soca folyó is, melynek völgyében végigcsorgunk egészen a tengerig, olyan csodás helyeket érintve, mint Log, Trenta, Bovec, Kobarid

Nova Gorica-nál átmegyünk Olaszországba, ahol a határon túl már Gorizia-nak hívják ugyanezt a várost. Megnézzük Miramar kastélyát, Triestet, és ha még marad idő, Kopert is. Majd irány a repülőtér, vastag tixo, kartonpapirok, biciklicsomagolás már rutinból, és repülés haza.

Az egész összesen mindössze 3-400km, viszont élményből annál több lesz. Ez persze mind annak függvénye, hogy milyen időnk lesz, milyen emberekkel találkozunk, és hasonló, előre nem tudható, és kiszámítható eseményektől. Ezektől lesz érdekes, és izgalmas az egész út, ettől lesz utazás az utazás, ebből lesz a kaland!

Ha minden sikerül, Ljubiljana után valahogy így fogunk tekeregni:

Ma kicsit korábban ellógtam a munkahelyről, vettem ezt a kütyüt a telefonhoz, és a térképkirálynál a Bajcsy-n egy 1:200000-es méretarányú ADAC Szlovénia térképet, ezt nézegettem hazáig, nagyon jó részletes, rajta van minden kis út, ami nekünk kell majd, hogy ne az autók között kelljen hajtanunk. Előbb leszálltam a buszról, hogy betérjek Oszihoz a kerékpárszervízbe, ugyanis napközben telefonon jelezte, hogy már elkészült Viola kerékpárjával.

Viola egy Dakota Olimpia kerékpárral fog túrázni. Igen, egy teszkós kerékpárral! Viszont ez a darab van legalább 10 éves, akkor még volt anyag a teszkós kerékpárokban is. Persze hozzá kell tenni, hogy szinte minden le lett rajta már cserélve. Ez a bicikli egy cimborámnak a kettes számú, régi, ma már csak tartaléknak tartott kerékpárja, és szerzett rá V-fékeket, sárvédőket, és egy masszív csomagtartót. Én most kicseréltettem a komplett hátsókereket, elöl a fogaskereket, a hajtókart, fém pedálok kerültek fel a műanyagok helyére, V-fékhez való fém fékkarok, és a külsők le lettek cserélve nagyon király, sima futófelületű, keskeny, protektoros Continental gumikra. Őket nem hagyom majd a gépen, a túra után átkerülnek a saját kerékpárom. Úgy suhan velül a Dakota, hogy öröm rajta ülni. Ja, és még vettem új markolatokat a kormányra, mert a régi nagyon foszlott volt már. Valamint egy pár szarvat is a kormányok végére, mert ez a kerékpár egy picit kicsi, és így megtoldva a kormányt, talán növelhetem Violámnak a komfort érzetét a nyeregben. Édesapámmal majd egy órát szenvedtünk, mire a helyükre tudtuk húzni a markolatokat, alig maradt bőr a tenyeremen. Ezután persze már gyerekjáték volt felfogni a szarvakat a kormány végeire. Mit mondjak, szuper lett a gép, a szarvak nagyon jól jönnek a kormányra, és az is nagyon jó, hogy a váltókar még régi, analóg fajta, nem számít, ha megnyúlik a bovden... Nem is értem, miért találták ki ezt az új, kattintós fajtát, valami elállítódik, és lehet újraállítani a bovdent, vagy a váltót, gondos. Szarvakat pedig fogok venni a saját kerékpáromra is, ha marad még rá időm holnap.

Ehhez képest az én biciklim... Hát szegény, meglátszik rajta Albánia. Azért átnéztem, bekalibráltam rajta is a kilométer órát, mert eszembe jutott, hogy Montenegróban új külső került rá elöl, és elfelejtettem hozzáállítani az órát. Most leírom, hogy meglegyen: az én kerekem kerülete kereken 2m, Violáé 1995mm. Szóval szegény kerékpárom, nagyon leharcolt, kopott, saras, rozsdás, ráférne már egy restauráció. Beállítottam rajta a fékeket, meghúztam ezt-azt rajta, és feltettem a kormányra a kormánytáskatartót, ne kelljen holnap. Még sok a más elintéznivaló is. Ja igen, és az én paripán egy 4 éves (Úristen, már négy éve volt, mikor szerelmes lettem...) Caprine Cherokee mattszükre gyönyörűség, anno hirtelen felindulásból vettem, és hát nem is volt olyan rossz vétel, de azért ma már egy 28-as kerekű drótmadarat vennék. Persze Ő is jó, hűséges, és masszív, sosem hagyott igazán cserben, nem volt vele nagy baj. Mondjuk az árát már bőven ráköltöttem mégegyszer azóta, hisz használom rendesen.

A szerelés után megérkezett Balázs, a cimbora, akié a kerékpár, amivel Viola fog tekeregni. Ő is elégedett volt a géppel, áttekertünk Imrére, az erdő túloldalára a 82-es kocsmába. Én a Dakotát hajtottam, és nagyon tetszett. Csak úgy falta az aszfaltot, magátol gurult, öröm volt rajta ülni. Próbáltam megvenni Balázstól, de nem állt kötélnek, ez a bringa nem eladó. Persze a felújítás árán szépen elosztoztunk, én is beleadtam, hiszem miattam lett most felújítva a gép, és az én Violám fogja használni az elkövetkezendő hetekben. Megittunk egy sört, de Balázs még mindig nem akarta eladni a kerékpárt. Pedig megbeszéltük, hogy nagyon zsír lett a bringa, tulajdonképpen élő példa rá, hogy szarból is lehet várat építeni. Viola le fog hagyni vele, főleg, hogy én viszem majd a sátrat, és az összes többi nehéz cuccot is. De nem baj, annál jobb! :) Szóval a kerékpárok végre rendben vannak, készen állnak az útra.

...a tekerés! :) A tegnap esti lébecolás Viola drótszamarával nem volt elég, ezért úgy döntöttem, ma is meg kell még ülni a lovat, hogy megbizonyosodjunk róla, biztosan készen áll-e az útra.
Bepakoltam a hátizsákba inget, nadrágot, és mindent ami kell a munkába - és a kerékpárszereléshez -, majd felpattantam a gépre. Remekül gurul, nagyon jó ez a "slickgumi", iszonyatosan jól megy vele a gép. A szarv is tetszik, bár útközben belegondoltam, az én bringámra mégsem fogom feltenni, mert a tükörrel nem férnek össze. Ha választani kell, most inkább marad a tükör.
A Népligetnél annyira máshol járt a fejem, hogy majdnem lekanyarodtam az iskolám felé. Pedig sajnos már jóideje végeztem. Hiába, szívem szerint még suliba járnék. De azok az idők már elmúltak.
Útközben a Hungária körút környékén meg kellett, hogy állapítsam, hogy Budapest nem sokban különbözik a balkántól. Na de mindjárt kész az M0, talán utána majd lehet levegőt is kapni arrafelé...
A munkahelyen még gyorsan állítgattam ezt-azt a kormányon, megigazítottam rajta a dolgokat, most jobban elférni. Szinte irigylem Violát, szuper kis bringája lett. És a kilométer óra is pontos, 17km-en 100 métert tért el a Gpsiestől:
 

Nade most toljuk tovább azt a bizonyos szekeret.

Ma sikerült lelevelezni a Couchsurfing-en egy sráccal, hogy megszálljunk nála. Nem is a szállásnak örülök, hiszen azt megoldottuk volna bárhol, még valami kempingről is olvastam a várostól nem messze északra. Hanem, hogy találkozhatunk egy native, azaz helyi emberkével! Ez nagyszerű! Ráadásul egy ilyen arccal, mint Matija. Azt hiszem lesz miről dumálnunk vele, van pár közös az érdeklődési körünkben... :)
Ha csak ad pár jótanácsot, és mesél a fővárosról, vagy méginkább a hegyekről, a tájakról, amerre majd tekeregni fogunk a főváros után, már nagyszerű. Viszont azzal bajban vagyok, hogy mit vigyünk neki ajándékba? Maximum egy üveg bort vagyok hajlandó elcipelni odáig, de ezt már egyszer ellőttem Szarajevóban, valami más kéne... Ötletek? Ilyenkor mindig bajban vagyok, nem tudom, hogy viszonozni ezt a dolgot, hogy vendégül látnak 3-4 e-mail és a profilom után. Még mindig nehéz felfognom, hogy micsoda jófej emberkéket hord a hátán a Föld.

Szóval szerinteted minek örülne Matija? Sör, bor, Unicum, pirospaprika? :) Valami olyan kéne, ami magyar, és örülne neki, esetleg hasznát is venné. - és nem nehezebb egy kilónál!!! :)

Este összerámoltam, és anyukámmal kooperációban sütöttünk 3 tepsi langallót. Pont mikor az utolsót vettem ki a sütőből, akkor érkezett meg Viola. Éjjel háromkor arra ébredtem, hogy csapkodja a szél a redőnyt. Irdatlan nagy vihar volt, csak úgy tombolt. Ennek örültem is, meg nem is. Ha így tombol, akkor biztosan nem tart reggelig… Becsuktam az ablakot, ne verjen be az eső, és az emeleten is ellenőriztem az ablakokat, hogy zárva vannak-e. Két éve benyomta a vihar a bátyám szobájának ablakát, így ázott el a routerünk – ami azóta is működik (wrt54g). Reggelre tényleg elállt az eső, 6:08-kor keltünk, és folytattuk a pakolást.
A bringák a következőképpen nézték ki a végén: Violáén egy kisebb, kétrészes bringástáska hátul (köszönjük Márti), rajta egy nagy zacskóba csomagolva a két polifoam, aminek a tetejére van még pókozva Viola kis piros hátizsákja némi cuccal. Ez így 27 kilót nyom, persze a bringával együtt. :) Az enyémen a már jól bevált vagy, három részes Observe táska, felül a két hálózsákkal, egyik oldalt a ruháimmal és a cipőmmel, másik oldalt a konyhával és Viola még néhány holmijával. Felül pedig vízállóba csomagolva a sátor, amin még egy kis kék hátizsák, telis-tele kajával, és innivalóval. Kicsit talán túlzásba is vittük, 49 kiló lett a bringa a cuccokkal. Ezt úgy mértük le, hogy ráálltam először bringa nélkül, majd bringával a mérlegre. Mind a két szám siralmas: 81, és 130, azaz százharminc kiló! Ez borzasztó sok… Mindegy, most már ez van. Dagadt vagyok, és még túl is pakoltuk magunkat. Majd megeszek mindent, és lefogyok! :) Kár, hogy a kettő kizárja egymást.
Indulás, kitoljuk a gépeket az utcára, készül meg egy rajtfotó, de álljunk csak meg, hol a bukósisakom? Hopp, ez kimaradt, anyukám berohan érte nekem. Búcsúzás az ősöktől, majd nyeregbe, és el a Madarász utcán. Újabb kaland kezdődik hát! Méghozzá rögtön esővel. :P Ahogy elindultunk, azonnal elkezdett esni az eső. Szép folyamatosan, először csak egy kicsit, majd egyre jobban. Mire a pestszentlőrinci vasútállomásra értünk, már egész rendesen esett. Elég jól kicentiztük, így csak pár percet kellett állnunk az esőben a vonatra várva. A kalauz rendes volt, segített feltenni a bringákat a vonatra. Elöl a bringaszállító kocsiban utazott velünk egy pár, ők Zuglóban leszálltak, a Mátrába mentek kerékpározni.
A Nyugatiban még mindig esett, és persze a vonat sem állt be a tető alá. Én meg szandálban… Gyorsan betoltuk a bringákat a pályaudvar csarnoka alá, és Viola elrohant az éjjel-nappaliba zacskókat venni, amig én előtúrtam a dzsekiket a táskámból. Szigszalaggal ráfogtunk egy-egy pár zacskót a lábfejeinkre, és már kint is voltunk a körúton a szuper-vadító waterproof szerkónkben. A szatyrok sárgák voltak a lábfejeinken. 8:24-re értünk a Margit-hídra, sajnos nem maradt idő Unicumot venni Matijanak. Majd talán Szombathelyen, ott szűk fél óránk lesz az átszállásra. A vonatot a Déliben simán elértük, bár azon a lépcsőn nem esett jól felcipelni a majd 50 kilós bringát. Körbe is mehettünk volna, de nem volt kedvem tekeregni tovább az esőben. A pályaudvaron egy hatalmas gyerekcsoportot láttunk meg közelíteni a vonatunk felé kerékpárokkal. Ettől nem lettem vidám, de aztán láttuk, hogy van nekik külön marhaszállító vagon foglalva, és megnyugodtam. Ez így helyes. Nem lett volna jó egy zsibongó gyerektömeg közepén utazni.
Lemálháztuk a bringákat és felakasztottam, majd lezártam őket, most itt ülünk egy fakkban, a cuccok körülöttünk. Viola gyümölcslevét sikerült a hűtő aljában  hagynunk, majd igyátok meg, ne romoljon meg. Kipreparaltam a szakadt nadrágomat az előbb egy darab leukoplaszttal, most már nagyon zavart, hogy szakadt, és így talán nem szakad már tovább. Székesfehérvárt hagytuk el, amikor elkezdtem írni, és azóta már a nap is kisütött néha-néha. Most épp egy nyílt, dombos tájfutóterep mellett haladunk el, aminek sajnos fejből nem tudom a nevét, majd Skuló, vagy valaki biztos megmondja… :) Valahol Várpalotánál. Viola alszik, én pedig írok, és nagyon élvezem, nem is volt nehéz megszokni az angol billetyűzetet, már alig tévesztem össye az y-t és a z-t. :) (azóta átírtam a szöveget ékezetesre) Na majd még jelentkezem, eddig minden jó és szép, a kaland elkezdődött!

Szombathelyen majdnem bebuktuk a csatlakozást. Elmentem könnyíteni magamon, közben észrevettem, hogy az állomás éttermében van hotspot. Na, nyugi, nem ezért késtük le majdnem a vonatot, nem tudtam csatlakozni a wifihez. Leültünk Violával egy padra, a jobb kettes vágány elé. Úgy vannak Szombathelyen a vágányok, hogy az aluljárótól jobbra lévő a jobb, a tőle balra lévő a bal, és persze vannak maguk a vágányok, a számok. Mi vártunk ahol kell, és közben gondolkodtam, hogy minden rendben van-e? Eszembe jutott, hogy esetleg nem kellett volna helyjegyet vennünk erre a következő szakaszra. Mire megkérdeztem egy máv dolgozót, elmondta, hogy nem, nem kell helyjegy Szentgotthárd felé, és hozzátette, hogy ott áll a vonatunk, egy kis piros ÖBB, típusra olyan, mint ami Budapest, és Esztergom között is jár. De könyörgöm, az a Kettes BAL vágány, a vak is látja, hogy a lépcsőtől balra van!
Na mindegy, a lényeg, hogy elértük. És még németül is beszél, mert közben elindultunk. Sőt, azt mondja: Mind the Gap! Beszarok, mintha Londonban lennénk. Viola is biztos mosolyog most ezen. Sajnos kicsit odébb ül, mert a bringák nem fértek oda egy ajtóhoz, így külön kellett ülnünk, hogy mind a két bringa őrizve legyen. Na abba is hagyom ezt az geekeskedést , megint mindenki néz a billentyűzet miatt… :) Odamegyek inkább a Violámhoz kicsit. Még mindig minden nagyon zsír, a vonat 71 perc múlva megérkezik Szentgotthárdra, viszont az ég megint kezd borús lenni… Juhéjj!

Kint esik az eső… Ettől annyira nem vagyok vidám, úgyhogy újra el is kezdtem írni, hátha eláll, mire befejezem. Az előbb akkor kezdett el esni. Viola puen, alszik. Nagyon komoly ez a vonat, még Welness magazinja is van. Úgy látom, kék előttem az eég. Még fél óra, és Szentgotthárton vagyunk! :) Közben annyit még elfelejtettem, hogy valahol Ajka magasságában megadta magát a szinte vadi új szandálom. Igaz, ez valamilyen szinten érthető, mert 4000 Forint volt, de azért mégis. Mondjuk nem sikerült rajtam kifognia, megoldottam a problémát, jó hogy olyan hosszú az a pánt, átér mindent… :)  Közben Viola mellém telepedett egy csomag keksszel, úgyhogy csók.

Tényleg elállt az eső, mire Szentgotthárdra értünk, már derűs volt az idő. A bukósisakokról teljesen megfeledkeztem, leszállásnál kezdtem el keresni őket, le voltak téve az egyik ajtó tövébe, egész út alatt rájuk se néztem. De most megvannak és ez a lényeg.
Miután összepakoltunk, és kigurultunk az állomástól, megkérdeztem egy öregurat, merre is van nyitva ábécé, teszkó, vagy akármi, ahol lehet kapni Unicumot. Na jó, nem így kérdeztem… :) Találtunk egy Plus-t, lekötöttük a bringákat, és bementünk vásásrolni. Viola vett banánt, narancselvet, joghurtot, és zsömlét, én két helyi típusú túró rudit, egy két deciliteres bállont, azaz egy kis üveg Unicumot Matija-nak, egy tea granulátumot. Összesen 1600-at fizettem, úgy, hogy még Viola narancslevét is én vettem, elvégre én hagytam otthon a hűtőben a másikat.
Matija közben írt sms-t, hogy holnap bringázik, és 22:35-kor ér vissza a vonatja, találkozzunk ekkor a pályaudvaron, ha már vasárnap megérkezünk Ljubljana-ba. Visszaírtam, hogy „Ok, enjoy the Ride!”
Mivel egy fogak nélküli, de annál kedvesebb bácsika hallga, hogy mit beszélünk, kérés nélkül útbaigazítot minket, rögtön tudtuk merre kell Szlovénia felé indulni Szentgotthárdról.

A Szölnöki-völgy tényleg gyönyörű, bár nem pont olyan, mint amilyennek elképzeltem. Eldugott kis „Isten háta mögötti” falukat vártam, apró házakkal, ehelyett az egész inkább már Ausztriára hasonlított, vagy talán méginkább Szlovéniára. Tipp-topp házat, és kertek, az utca rendezett, és már itt is gyönyörű a gyep, és ami a legjobb, nem egymás hegyén-hátán vannak a házat, mint a legtöbb magyar utcán, hanem szétszórva. Nem is érezni, hogy hol a faluhatár, mert mindig feltűnik még egy-egy ház az erdő szélén egymagában. Az emberek nem egymás nyakán élnek.
Ezért észre se vesszük, és máris túlvagyunk Rábatótfalun, és Alsószölnökön. Most jön majd a vicces nevű Békaváros, már látom közeledni a település kezdetét jelző táblát. De várjunk csak, erre Felsőszölnök van írva! Hová tűnt Békaváros? Lehetséges, hogy úgy áthajtottunk rajta, hogy észre sem vettük? Vagy ki sem volt táblázva… Mindegy, most már itt vagyunk Felsőszölnökön, ez azt jelenti, hogy már csak 3 km ide a szlovén határ. Rövid totojázás után megállunk egy terasztos kocsmánál frissíteni. Ezt nagyon jól tettük, mert miután elkezdtük inni a körtelevet, illetve a sört, elkezdett szemerkélni az eső. Behúztam a bringát a tető alá, és nevettünk tovább az esőn. Merthogy ezt jól kifogtuk, valószínű most sem fog sokáig tartani a zivatar, és mi pont átvészeljük ezen a helyen tető alatt. Egy-egy langallót is eszünk, lassan langallitiszünk lesz tőlük, pedig rengeteg van még. Telefonálok haza egy utolsót, aztán átteszem offline módba a telefont. Azt mondják, máshol is ugyanilyen változékony az időjárás. Valóban eláll hamarosan az eső, pont mire elfogy az Arany Ászok. Indulunk, utoljára köszönök „Viszlát!”-tal, most egy darabig marad a Good Bye! 21-edikéig.

Ahogy elhagytuk Felsőszölnököt, egy tábla fogadott minket, azt mondta 13%: emelkedő jött, méghozzá meredek. Nekileselkedtünk, én az egész úttestet kihasználtam a halszálkához, mert egy darab autó sem járt az úton. Viola nem volt ilyen merész, inkább leszállt és tolta a bringát, nagyon nem ízlett neki a kaptató. Pedig így is alig haladt lassabban mint én, a meredek rész végén gondoltam rá, hogy visszaszaladok hozzá segíteni, de addigra már majdnem felért ő is.
Ezután jött az elhagyatott határátkelő, és a táblák, melyek jelezték, hogy már Szlovéniában vagyunk, és hogy itt ennyivel és ennyivel lehet hajtani a különböző helyeken. Minket ez túlságosan nem érint. :) A táj itt viszont már igazi erdős volt, és a szlovén oldalon apró táblák jeleztek egy bringaútvonalat. Marhaság volt nem azt követni… Előzőleg úgy gondoltam, ez a térképen sárgával jelölt út biztos forgalmas, ezért kitaláltam egy másik útvonalat apró kis utakon, falvakon át. Szóval letértünk a főútról, amiről nem kellett volna, hiszen tök kihalt volt, ráadásul egy kerékpáros útvonal is ezen ment. Én hülye meg ragaszkodtam az eredeti tervhez. A térkép, ami nálunk volt, nem szuperált túl jól, többször visszafordultunk az előző kereszteződésig, így néha egy kaptatót kétszer is meg kellett tekerni. Egy földutat a térképem fehér útnak jelölt, azaz a legalacsonyabb rendű aszfaltozott útnak. Máshol pedig egy aszfaltos utat szürkének jelölt, azaz földútnak. Sikerült egy defektet is kapnom az első kerékbe. Megtaláltam a tüskét, kioperáltam a külsőből, majd megfoltoztam a belsőt. Ehhez nagy segítség volt a szemközti nénike vízgyűjtőhordója. Még a vízben sem volt könnyű észrevenni a lyukat a tömlőn, de érdemes volt türelmesen keresni, végül csak jöttek a buborékok.
Ezt a defektet egyébként eszméletlen szép helyen kaptam be. Épp kiértünk az erdős részből egy gerincen, körben mezők voltak, és hasonló kis gerincek, elszórtan házakkal, és falvakkal. Épp az egyik kis faluba beérve vettem észre, hogy furcsán mozog az első kerék, és furcsa hangokat ad. Amíg szereltem Viola végig elfoglalta magát a fényképezőgéppel, volt mit fotóznia… Persze segített is, az első kereket könnyebb volt ketten visszarakni. Pörögni pörög, fékpofa nem ér hozzá, tehát mehetünk! Visszapakoltam a hátsó táskába a szerszámos zacskót, és máris újra nyeregben voltunk. Ekkor épp nem is voltam képben azzal, hogy pontosan hol is vagyunk, jó két percig sasoltam a térképet, mire végül rájöttem, hogy rossz, és nem én vagyok a hülye… Megkérdeztem egy fickót, hogy az az út végig aszfaltozott-e amit a térképem földútnak jelöl, majd a pozitív válasz után rá is hajtottunk az utunkra. Innentől már nem volt gond a tájékozódással, egyenesbe jöttem a térképpel.
Kisebb nagyobb emelkedők azért most is akadtak, noha végig lefelé haladtunk egy völgyben. Ilyenkor Violának azt mondtam, hogy az ott nem fölfelé, csak egy érzéki csalódás. Jó néhány ilyen érzéki csalódást bekaptunk a falvak között… Végül úgy döntöttünk, zuhanyozni kéne a nap végén mégis. Kemping csak a közeli Ausztriában van, Bad Radkersburgban. Ez egy kis városka a Mura partján, Ausztriának abban az apró csücskében ami pont errefelé nyúlik be Szlovéniába. Ha előbb tudjuk, hogy ez lesz a mai végállomásunk, végképp jobb választás lett volna a főút. Most már mindegy, felesleges ezen rágódni, így legalább láttunk szép erdőket, kis falvakat, tanyákat, és még egy defektet is kaptam. :)
Az egyik elágazásnál épp egy hatalmas hőlégballon szállt le érkezésünk előtt néhány perccel, mikor bekanyarodunk, épp akkor engedik le. Később még egy őz neveldét is felfedez Viola az út szélén, megnézzük az állatokat, Violanák nagyon tetszenek. Még egy két kanyar az apró utakon, és kiérünk egy főútra, ami már Cankovába visz. Nem volt egyszerű a tájékozódás a kis falvak között, ugyanis táblát nem sokat láttunk a kereszteződésekben. Nyílván úgy gondolták a szlovének, hogy aki erre jár, az úgyis itt lakik, és van helyismerete. Hát nekem nem volt, így minden egyes falutáblának, és csatornának nagyon örültem, ezek mindig igazolták, hogy jó helyen járunk, jó felé tartunk.
Cankova után átléptünk Ausztriába, itt is megvolt még a régi határátkelő, persze teljesen kihalt volt, csak egy tábla jelezte, hogy ismét egy másik ország területére érkeztünk.

Végül csak megérkeztünk Ausztriába, és nem sokkal később Ausztria ezen kis csücskében található Bar Radkersburgba. Ekkor már láthatósági mellényben voltunk, lámpákkal felszerelve, mert már este 8 óra felé járt az idő, a nap meg valahol a horizont környékén.
Először kicsit túlmentünk a kempinget jelző táblán, és ahány embert kérdeztünk, annyifelé mondták a kempinget… ezt meguntam, és visszagurultunk az első kempinget jelző táblához. Hamar meglett a kemping, ami inkább egy vendéglő féle dolog, csak a mögötte lévő mezőt kihasználták kempingezőhelynek is. Jelenleg három lakókocsi tanyázik itt. Bent az étteremben az egyik felszolgálónő beszél angolul, elmondja, hogy 4 Euró / fő / éjszaka az át, és megmutatja a fürdőket. Merthogy ebben az árban már benne van minden, a fürdő ára is. Hát ez remek, ez igazán baráti ár, ennyiért talán még otthon sem tudnánk kempingezni, pedig ez itt Ausztria, vagy mi… Ezt jól kikaptuk, ezért érdemes volt végül errefelé kanyarodununk. Pedig nagyon nem volt logikus erre jönni az eltévedés után, de most már nem bánom, hogy leírtuk ezt a vargabetűt.
Violával felállítjuk a sátrat, bepakolunk, elmegyünk lezuhanyozni, majd egy-egy szelet langallót, és ketten együtt egy tésztalevest bevágunk vacsora gyanánt.

(A képeket a városról másnap reggel készítettem)